Klasszikus Albumok áttekintése: Bob Dylan's Highway 61 Revisited

2024 Szerző: Francis Oldridge | [email protected]. Utoljára módosítva: 2023-12-16 20:40

Nem vagyok biztos benne, hogy az egész zenében jobb a kezdő szám, mint Bob Dylan Highway 61 Revisited című művében. A lemez a „Mint a gördülő kő” címmel fut ki a kapukból, az Americant himnikus darabja, amely szilárdan belevésődött a világzene sűrű albumába.

Több klasszikus album megtekintése

• Klasszikus albumok áttekintése: Nebraskby Bruce Springsteen
• A klasszikus albumok áttekintése: Miért volt a Prince's Purple Rain azonnali klasszikus
• Klasszikus albumok áttekintése: A Hold sötét oldala, Pink Floyd
• A klasszikus albumok visszalátogatása: Herbie Hancock’s Head Hunters a Heads Jazz a misék számára

A dal Dylan ragyogását mesemondóként és egyedi színpadi jelenlétként mutatja be. Alig 24 éves volt, amikor összeállt, és a szám továbbra is irodalmi remekmű. Zeneileg együtt vágja gitározni a templomhoz hasonló orgonákat egy nagy építményben, amely nem lélegzik ki, amíg a dal véget nem ér.

A Highway 61 Revisited volt Dylan hatodik stúdiófeszítése, amelyet 1965-ben adtak ki. A név arra a hosszú aszfaltdarabra utal, amely Dylan szülővárosától, Duluth-tól egészen a Mississippi Delta-ig húzódik. Megfelelő címe annak az albumnak, amely számtalan blues zenésztől származik az autópálya mentén található számos városból, különösen a déli szakaszokból. Az 1400 mérföldes autópálya általában az ország leghíresebb folyóját, a Mississippit követi.

A lemez Dylan hosszadalmas dalszerzői karrierjének fenomenális szakaszában jött létre. A tengerentúli turnéról veréssel tért vissza, és azzal fenyegetőzött, hogy teljesen lemond a zenéről. A megküzdés eszközeként kezdett írni, és ahogy Dylan leírja, valamiféle szellem kerítette hatalmába, amikor a „Mint a gördülő kő” sorait firkálta. A folyamat visszaadta a mesterség iránti szeretetét.

Az oldalon egy másik érdekes fejlemény: Amint az album összeállt a stúdióban, Dylan hivatalosan is elektromos áramra lépett. A Newport Folk Fesztivál ikonikus júliusi díszletében teljesen bekapcsolódott, a Guthrie-szerű akusztikus trubadúrból a rock ’n’ roll költővé vált. A jelenetek már híresek, a rajongók a nagyobb hangját harsogják, az egyik kísértetiesen „Júdást” kiabál a zenész felé.

Nincs rossz pálya a lemezen. A „Tombstone Blues” egy edgier Dylant mutat be, összeomló dobokkal és lélegző gitárral. Dylan itt szinte szabad stílusú, a maga idejében emlékezetes sor után esik le. „A sok nevetéshez, a vonáshoz sírni” a blues a legjobb formájában, olyan évtizedek óta együtt játszó együttes hátsó udvarában. Ez a széles amerikai zenei táj legjavából vonzódik, a zongoraszalonoktól és az útházaktól a hátsó tornácokig.

A „Vékony ember balladája” kísérteties, tiltakozó dal, amely sokak szerint Dylan saját hírnevéről és a középszerű hírességhez kötődő korrupcióról szól. Felkavaró, zongoravezérelt szám követi Mr. Jones főszereplőjét. Minden alkalommal kicsit másképp játszik, de összességében a dal kifejezetten rettegést érez, mintha a dal főszereplője elveszne a változó világban, és tehetetlenül próbálna előtte maradni.

Mintha a dal főszereplője elveszett volna a változó világban, és tehetetlenül próbálna előtte maradni.

Másutt a „Queen Jane Approx apmēram” tökéletlenségeiben majdnem tökéletes, apró foltok köré épül, mint a kissé hangolatlan gitárok. Elképesztő dal, amit füleddel boncolgathatsz, előbb az egyes hangszerekre összpontosítva, majd elengedve és átvéve az egész kollázst. A címadó dal heves tiszteletnek hangzik a sok blues-kovács előtt, akik kijönnek a Deltből (érdekes módon ebben a számban csúszó sípot játszottak, a hangok szerint a hangszer úgy lépett be a stúdióba, hogy bármikor megszólalhat, amikor valaki drogozik).

A lemez utolsó simítása, a „Desolation Row” zsenialitás. Ez az egyetlen akusztikus szám az albumon, és szinte úgy működik, mint a régi Dylan-hang nekrológja. Ez is pompásan megírt munka, amely tizenegy lebilincselő percet képes eltartani. Dylan egyenesen fáradhatatlan itt, végig mesél. Az elfoglalt gitárok lépést tartanak, minden versét üldözik. Valamilyen mágikus realizmussal Dylan szövögeti a bibliai alakokat, a történelmi neveket és a fiktív karaktereket, hogy leírják azokat a helyeket, amelyek esetleg nem léteznek a térképen, de valamilyen formában minden városban bizonyosan léteznek.

A dal az 1960-as évek abszurditását érinti, kifejezett utalásokkal a rasszizmusra és a politikai alkalmatlanságra. "Függesztett képeslapokat árulnak" - kezdi hűvösen. Olyan érzés, mintha valami hamis társadalmi aljzat portréját festené, amíg rájössz, hogy hihetetlenül ügyes társadalmi kommentár, a képzelet egészséges szolgálatával eltalálták és aláírta a szájharmonikája. És ez ma is igaznak cseng.

Mennyire befolyásolható a lemez? Az írók azzal érveltek, hogy az 1960-as évek csak a megjelenése után kezdődtek. Dylan azon képessége, hogy a rock ’n’ roll-nal néphez megy feleségül, nagyjából megnyitotta az ajtót annak, amit sokan a popzene legnagyobb modern formájának tartanak. Meghívásként működött, előrevetítve Jimi Hendrix, a Led Zeppelin, a Rolling Stones és a The Beatles hangosabb, agyosabb változatát, hogy csak néhányat említsünk. Lehet, hogy Chuck Berry a rock ’n’ rollot találta ki, de Dylan ezzel a létfontosságú nagylemezzel kecsesen járta végig az erősítőket. A hangzás ma annyira természetesnek tűnik, de megjelenése után sokakat valóban zavart.

A zenében ritka, hogy a szöveg és a hang valódi egyenlő legyen. Ez egy másik tulajdonság, ami ezt a lemezt olyan hihetetlenül különlegessé teszi. Dylan lelkes kidolgozásának csak a bluesos folk-rock teljesen feltöltött adagja felel meg.