Film Vs Könyv: Melyik A Jobb? 5 Feladathoz Tartozó Adaptációk

2024 Szerző: Francis Oldridge | [email protected]. Utoljára módosítva: 2023-12-16 20:40

A regények filmadaptációi akár 53% -kal többet keresnek a pénztárakban, mint az eredeti forgatókönyvek - írja a Forbes. Bármi okból kifolyólag, a mozinézők világszerte jobban megszállottak azok a könyvek, amelyek filmekké válnak, mint az eredeti filmes alkotások.

Noha a regény és a nagyjátékfilm merőben különböznek egymástól a művészi médiumoktól, a cinephilek között bizonyos adaptációk sikereiről vagy kudarcáról folytatott beszélgetések abszolút végtelenek. Sznobok arra a következtetésre fognak jutni, hogy a könyv mindig jobb, de ez valóban igaz?

Mielőtt több órát fektetne a kedvenc filmjei alapjául szolgáló eredeti szövegek átkutatásába, figyelmeztetünk: néha jobb, ha kihagyja az oldalak százait, és csak kitart a képernyőn megjelenő mellett.

Íme az elemzésünk arról, hogy milyen könyvek érik el az időt:

A ragyogás

A könyv: Stephen King logofilabb hajlamai teljes erővel bírnak ezzel a mintegy 500 oldalas regénnyel. A mentális betegség és a túlvilági erők által megrobbant család történetét mesélve (utóbbi az előbbi metaforájaként), King a pszichés zűrzavar és a gyermekkori traumák kínzó világát tárja fel. Ez egy hatásos regény, de King hajlandósága őrületesen konkrét részletekbe menni a kisebb szereplők és a lényegtelen részterületek tekintetében olykor unalmassá és fárasztóvá teszi az olvasást.

A film: Kubrick baljóslatú elképzelése az Overlook Hotelről lenyűgözően megtervezett, pompásan lőtt és kifogástalanul cselekedett. A filmet széles körben úgy gondolják, hogy a modern filmművészet egyik legnagyobb példája. A rendező elnyomó, spektrális légkörének fenyegető megalkotása némileg páratlan a horror történetében. Valószínűleg olyan közel van a tökéletes filmhez, amennyire csak lehet.

Főbb különbségek: King sokkal több mélységet ad Jacknek és Danny Torrence-nek a könyvben, mint amit a filmben megadunk nekünk, a regény világa pedig kitöltöttebb és fejlettebb. King híresen utálta a filmet, mert történetét vizuálisan, nem pedig érzelmileg összetettebbé egyszerűsítette. A vége is kicsit más: a könyvben Jacket végül legyőzi az Overlook érző topáriuma, a filmben halálra fagy. A regény mágikus aspektusát névértékben kívánják felvenni, vagy a belső viszályok metaforája? Attól függ, kit kérdezel.

Végső ítélet: A film jobb. Hiába gyűlöli King a filmet, a film valójában jobban kezeli az alapanyagokat, mint King saját maga tehetne, különös tekintettel a saját katasztrofális kísérletére, amely majdnem két évtizeddel később a szöveget minisorozatokba illesztette. Kubrick verziójából hiányzik a könyv pszichológiai meglátása, de King regényének túlzásait átvágja, hogy valami sokkal karcsúbb és hatásosabb dolgot produkáljon.

Hajtás

A könyv: James Sallis regénye minimalista, egzisztenciális krimi névtelen menekülési sofőrről szól. A rövid mese csodálatosan világfáradt prózával és sorokkal teli: „Az idő telt el, amit az idő csinál, mi az.” A könyv éles világát nagy vonalakkal festik, a szereplők pedig inkább Sartre-hatású árnyékemberek, mintsem teljesen háromdimenziós karakterek.

A film: Nicholas Winding Refn mintegy körforgalomban veszi fel a regény egzisztenciális témáit, és úgy döntött, hogy a karaktereket karcsú divatban és neonfényes megvilágításban ábrázolja, miközben rövid, fülbemászó mondatokban beszélnek. A kritikusok azt panaszolták, hogy a film minden stílus és nem tartalom, de a Refn-kultikusok gyorsan növekvő frakciója ellensúlyozta, hogy a stílus lényeg. Akárhogy is, akár tetszik a minimalista párbeszéd és a visszafogott színészi játék, nehéz tagadni a film lehetetlenül fülbevaló-y filmzene és pompás operatőr hatását.

Főbb különbségek: Kicsit több információt kapunk a könyv háttérszereplőiről, de Sallis eredeti szövege bizonyosan sokat hagy a képzelet számára, abban az értelemben, hogy ezek a szereplők inkább egzisztenciális eszméket képviselnek, mintsem tényleges kézzelfogható embereket. Driver cselekedeteinek következményei a regény 2011-es folytatásában is láthatók, amely sokat változtat az első könyv eseményeinek megtekintési módjain - de ezek egyike sem szerepel a filmben.

Végső ítélet: Mindkettő remek. A film kiváló, ha szereti a buja látványt és a hűvös zenét, a regény kiváló, ha valami kicsit agyosabbra vágyik. Ha könnyen ingerli Ryan Gosling nem cselekvése és rendkívüli erőszakossága, akkor hagyja ki a filmet. Ha a ritka, filozófiai krimik nem neked szólnak, akkor hagyd ki a könyvet.

Vad szívvel

A könyv: Barry Gifford Vadon a szívben novellis édes, szerelemről szóló története Sailor nevű ostoba tinédzserekről és Lula kedvesen tehetséges barátnőjéről. Ez egyfajta klasszikus Rómeó és Júlia története az ostoba, fiatal romantikáról. A párbeszéd végig mulatságos, és itt-ott van egy igazán megrendítő költői nyelv a prózában. Az amerikai dél varázslatosan valóságos változata mélyen elbűvölő.

A film: David Lynch laza adaptációja a regényből olyan mélyen meg van ragadva, hogy alig van értelme - ami nem feltétlenül rossz! Nicholas Cage és LaurDern színjátszása időnként abszurdan campus, máskor pedig szívszorítóan őszinte. Lynch változatának több teljesen szürreális szekvenciája van, amelyek alapvetően nem a tényleges történet folytatásai. Van valami mélyen szajkó az egészben, ami vagy elbűvölő, vagy visszataszító, attól függően, hogy kit kérdezel.

Főbb különbségek: Míg Gifford regénye valójában az első a hét részből álló sorozatban, Lynch filmjének végleges és teljesen zavaros következtetése van: mielőtt a rendőrök elfogták, Sailor és Lulare megmagyarázhatatlanul megmentette Sheryl Lee - Glindthe Good Witch néven öltözve - leereszkedve az égből. Ez a bizarr sorrend sehol sem található az eredeti szövegben. Ettől eltekintve: a film egészében tipikus lynchi rémálom-forgatókönyvek vannak kirakva, gyakran csaknem kapcsolódnak a forrásanyaghoz.

Az ítélet: A könyv jobb (de a film is kiváló). Igaz, hogy a debütáló évben a Wild at Heart elnyerte a Cannes-i Arany Pálmát - és nem nehéz megérteni, hogy figyelembe véve, hogy a film mennyire eredeti és példátlan volt abban az időben -, adaptációként azonban összefüggéstelen. A film felülmúlhatatlansága és furcsasága egyszerűen túl elidegenítő és szürreális az átlagos közönség számára, de a könyv pompás kis menekülése a valóság elől.

amerikai pszicho

A könyv: Brett Easton Ellis New York-i rémálom-változatának leírása a teljesen szürreális határokhoz kapcsolódik: az ultra-divatos éttermekben lehetetlenül dekadens étkezések vannak, minden yuppie teljesen felcserélhető, az emberek nem tudják egymás nevét, mindenki a pszichotikus szünet. Ennek a regénynek a prózája De Sade márkit emlékezteti, de a brutális kínzások leírása helyett (vagy néha mellette) a tervezői ruhák végtelen listája található. Patrick Bateman lassú skizofréniába süllyedése gyakran vidám, de többnyire meglehetősen sötét - és több fejezet teljesen kézenfekvő módon mutatja be, áruházakban és élelmiszerboltokban halad át, alig képes uralkodni saját testén. Félelmetes regény a kapitalista kapzsiság okozta egyéni identitásvesztésről.

A film: A női rendezésű horrorfilmek sajnos kevesen vannak - és Mary Harron eredeti szövegének értelmezése sok dicséretet érdemel. A lehetetlenül fitt Christian Bale által játszott Patrick Bateman tökéletes egyensúlyt teremt a bájos és a fenyegető között, és a könyv szellemes párbeszéde valami kevésbé idegesítővé alakul át a filmben. Szomorú, hogy Bateman legmaradékonyabb párbeszédét ironikusan átvették a könyv által korábban kínzó juppik, de nem ez a film hibája.

Főbb különbségek: Ellis könyvét szándékosan nehéz és irritáló elolvasni, de Harron adaptációja karcsú és hozzáférhető. Mivel a könyv avantgárdabb részei (az erőszakos nemi erőszakot és gyilkosságokat ábrázoló hosszú fejezetek, a Bateman bőrápolási rendszerét gondosan részletező hosszabb fejezetek) pedig szellemes montázsokig vannak kicsikarva, a film eleve vonzóbb a közönség számára, mint a regény. A hangnem is teljesen más: igaz, hogy Ellis története néha vicces, de az üzenet és a hangulat végül is mélyen nihilista. Harron filmje viszont egészen nyilvánvalóan nevetni szándékozik - még a legdurvább pillanataiban is.

Az ítélet: A film jobb. A könyv határozottan irodalmi diadal, de lehetetlen elképzelni, hogy az emberek többségének van türelme végtelenül sűrűn posztmodern szakaszokat átülni.

A bárányok hallgatnak

A könyv: Thomas Harris A bárányok hallgatása című filmje feszült feszültségű regény, amely Clarice Starling ügynök túlságosan lelkes vadászatát követi nyomon Buffalo Bill névre keresztelt sorozatgyilkos vadászatában. Keresése során megpróbálja igazodni Dr. Hannibal Lecterhez, a hírhedt kannibálhoz, aki történetesen mega-zseni is. Harris nyelve az abszurd anyag ellenére is meglepően költői, és Clarice belső világáról valóban lélegzetelállító leírások találhatók. Lenyűgöző rejtélyes történet, még akkor is, ha vadul hihetetlen.

A film: Anthony Hopkins és Jodie Foster pofátlanul tehetséges Johnathan Demme remekművének minden másodpercében. A film javarészt meglehetősen hűségesen meséli el a könyvet, de a legmeggyőzőbb részleteket és melléktörténeteket a rövidség kedvéért ki kellett venni.

Főbb különbségek: Az egyik legfontosabb különbség a két szöveg között az, hogy a furcsa emberek joggal kritizálták a filmet a transznemű identitás körüli érzéketlensége miatt. A könyv lenyűgözően sokkal részletesebben és érzékennyebben kezeli ezt a témát, mint amennyire a filmben megvalósítható lenne. Dr. Lecter mitológiájának bizonyos szempontjai a film számára is enyhülnek: A könyvben például vörös szeme és hat ujja van egyik kezén.

Az ítélet: A könyv jobb, de nem sokat. Mindkettő valóban kiváló, de Harris nyelvtudása egyszerűen nem ragasztható filmre, és a film néhány legnagyobb gyengeségét jobban kezelik a regény. Legyen óvatos: Ha túl messzire utazol Harris eredeti könyveinek lyukán, amelyeken a többi Hannibal-film alapul, csalódhatsz: A kvadrilógia későbbi bejegyzései valóban el vannak engedve a sínekről.